Hirtelen, de nem váratlanul

1922. december 4-én született a Libickozmához tartozó Szőkepusztán, Istenfélő szülők – Walter Jakab és Heckmann Katalin - egyetlen gyermekeként.

Naplójában így ír magáról: „… szüleim korán szívembe csepegtették a hitet, az Isten szeretetét. Szerettem velük együtt imaházba járni, és Istennek szolgálni. 17 évesen értettem meg, hogy Jézus Krisztus vére az én bűneimért is folyt a Golgotán. 1940. június 29-én Jézus példája szerint bemerítéssel meg is pecsételtem a Hozzá való tartozásomat. Édesapámmal, aki a helyi gyülekezet presbitere volt, sokszor elmentem a körzetbe. Ilyenkor mire Somogyvámosra, Somogyjádra értünk, 3-4 falun is végigmentünk a kerékpárral. Utunk közben örömmel osztogattuk az „Olvasd” című lapot."

Isten háza és népe iránti féltő szeretete mindvégig megmaradt, sőt növekedett élete utolsó napjáig. 1942-ben Lehoczky Józseffel kötött házasságából két leány: Sarolta és Hajnalka, majd még egy fiúgyermek is született, akit 6 nap után visszaszólított mennyei Atyja.

Sokszor visszaemlékezett életük azon nehéz szakaszára, mikor 1945 januárjában 2 éves kislányukkal menekülniük kellett, mert házuk a német – orosz frontvonal közé esett. Isten csodálatos őrző kegyelme által 3 hónap után visszatérhettek kifosztott otthonukba.

Így írja: „Sokat aggódtam és imádkoztam, az Úr csodásan megőrzött bennünket. A menekülésből Szőkepusztára visszatérve otthonunkat és imaházunkat is újjá kellett építeni. Nehéz időszak volt ez az elaknásított területeken. … Imaházunk ablakai kitörve, az ajtók, padok ellopva, a padló eltüzelve. Azért az Úr gondoskodott, padokat tudtunk csináltatni asztalos testvéreinkkel, nagy családnak tudtunk munkát adni. Adósságra vettük a deszkát, sóért az ablaküveget. Nagy volt az öröm, hogy újra járhattunk Isten házába! Ó, ezért küzdeni érdemes, újat kezdeni öröm, az Úr ad erőt, azért sohase csüggedjetek el!”

1961-ben Kaposvárra költözött a család. Itt először egy orvos házaspár kisfiára vigyázott, utána az akkor létesült Egyesült Izzó Gyárában kapott munkát.

Nyugdíjazásáig és utána is mindig szívesen, szorgalmasan dolgozott a családi ház kertjében. Nagyon szeretett kötni, olvasni, és verset írni. Mindig együtt tudott érezni a betegekkel, akiket meg is látogatott és imádkozott értük.

A hetvenes években – amikor még szükség volt rá – sok fáslit megkötött ő is a leprás betegek számára. Amennyire rajta múlott, mindig a békességre igyekezett. Szerette munkatársait, szomszédait, akiket még utolsó napjaiban is meglátogatott.

Bármerre járt - piacon, kórházban, gyülekezetben - mindenütt lélekmentő szívvel osztotta a Bibliát és a szívet-lelket építő írásokat.

Nagy örömet jelentett számára, amikor 2009. dec. 4-re (87. születésnapjára) elkészülhetett a „Megtérések, bizonyságtételek” című füzet 3. része. Ezeket az írásokat a 2001-es évtől kezdve nagy gonddal és szeretettel gyűjtögette. Ezt az utolsó részt már sokszor egy belső, sürgető érzésnek engedve szedegette össze – mint aki érezte, hogy nem sok idő van vissza, sietni kell.

Naplójában így jegyzi le örömét: „Köszönöm Jézusom, hogy megtartottál eddig és meghallgattad kérésemet, hogy sikerüljön legkésőbb karácsonyra. Ó, mily drága kenet ez szívemnek és köszönöm a munkatársakat, akik szívesen, önzetlenül dolgoztak. Uram, olyan jó vagy és szeretsz, a sok bizonyság is a Te kegyelmed és szereteted bizonyítja. Add, hogy akik olvassák, nyerjenek általa erőt és hála fakadjon minden szívben…”

Boldog volt, amikor unokái, dédunokái körülvették. Ilyenkor kis magnóján nagy szeretettel örökítette meg énekekeit, beszélgetéseiket.

Hálásak vagyunk Istenünknek, hogy április 5-én, húsvét másnapján, még együtt lehettünk vele. Naplójában – utolsó bejegyzésként – mégy így ír erről a napról: „Hétfő délben közös ebéd volt Endrééknél és kedves beszélgetés, meg a gyerekek hancúrozása, vidámsága. Urunk jóságos szeretetében, a feltámadt Krisztus győzelmében örvendezünk nem csak ma, hanem egész földi és örök életünkben!”

Álmatlan éjszakáin olvasgatott és régi kedves énekeit dúdolgatta. Mindig újabb és újabb jutott eszébe. Ezt egy pár soros versikében így fogalmazta meg:

„Már nem bánom, ha éber az éjszakám,

Forróbb a könnyem, buzgóbb az imám…

Lélekben feléd repülök, Hazám,

Hol szeretteim várnak már reám…

Érzem, Istenem, szereteted,

Áldó karod ölel engemet…”

Ura és Megváltója meghallgatta imádságát. Hirtelen, de nem váratlanul vitte őt el az örök égi hazába.